MidChina Crisis
2004. március 5. by Guczó
Keverednek itt az ügyek, az a nagy helyzet.
Egy ideig azt gondoltam hogy rajtam is átsöprőben van itten a midlife crisis, amiről egyébként én is csak a minap értesültem, mármint hogy van egy ilyen definit betegség, ami befolyásolja az ügymenetet a magamkorabelieknél.
Szóval egy ideig úgy gondoltam hogy ez a gyökere a problémáknak, márhogy a problémákhoz való viszonyulásomnak, késztetéseimnek, szorongásaimnak, miazmásnak.
Egyrészt persze ideges lettem (hja, ki ne lenne ideges ha fölhívnák a figyelmét hogy idősödik, pláne ha ez először fordul elő az életében, mármint az idősödés, konkrétan), másrészt persze ideges lettem, hogy ennyi év után sincs semmiféle közöm, definícióm, élettapasztalatom arra, hogy legalább közepes biztonsággal megítéljem, hogyan működik a kínai ember. Merthogy az is működik valahogyan, állítólag.
Itt van példának okáért ez az illető, nevezzük WL-nek. Több mint három éve dolgozott nálunk, az egyik legrégebbi alkalmazott (egyhuzamban, miszerint).
Meglátásom szerint abszolút aranyélete volt nálunk, no persze az én definícióim szerint: többé-kevésbé függetlenül dolgozott (ti. alig volt az irodában, nem csesztettük, kvázi magának osztotta be az idejét, számunkra az volt a fontos hogy ott legyen az ügyfélnél ha kell), a több hónapos kórházi mizériáit mi fedeztük (szemlencse-műtéte volt, aztán meg benőtt a lábujj-körme, efféle egzotikus nyavalyái voltak). Novemberben fizetésemelést kapott, decemberben a cég-kiránduláson letárgyaltunk vele külföldi utakat és új, kihívásokkal kecsegtető projekteket, hepiség volt minden szinten.
Másnap, miközben buszoztunk valahol Sanya és Haikou között, egyszercsak csörög a mobilja. A beszélgetésből az utazóközönség számára az derült ki hogy WL édesanyját valahol Sichuanban elütötte valami autó, úgyhogy neki sürgősséggel oda kell utaznia.
No, január harmadikán hazaérünk Shanghaiba, ő negyedikén le is lép, mondván hogy megy abba a távoli szecsuáni kisvárosba leveskét vinni anyunak a kórházba és lepofozni azt a gondatlan sofőrt.
Még mindig hepi mindenki. Illetve együttérző.
Egy hét múlva telefonál, hogy akkor ő most nem jönne vissza Shanghaiba, mert az milyen mafan, pláne mindjárt itt a Holdújév, majd utána jelentkezik.
Jóvan, végülis logikus, hepi mindenki. Illetve megértő.
Végetérnek az újévi ünnepek, kinyit az iroda, WL sehol. Hívjuk a mobilján, nem lehet elérni. Hívjuk otthon, nem lehet elérni. Sehol nem lehet elérni.
Pár nap múlva küld egy emailt, hogy sajnos elromlott a mobilja és sajnos ebből az elmaradott szecsuáni faluból nem tud minket fölhívni, meg egyébként sem szeretné hogy bárki megtudja hol van, mert súlyos problémái vannak, és legyünk szívesek ezt bizalmasan kezelni, miszerint ne keressük a rokonságánál sem.
Ez már nekem is kicsapta a biztosítékot (ld.: ha abban a sárdobálta, párttitkár-sújtotta faluban nincs telefon ahonnan hívhatna, honnan került hirtelen netközelbe?).
Itt ingott meg bennem először a midlife-crisis dolog, azaz kezdtem úgy érezni, hogy nem én vagyok a világ közepe egyedül, aki előbb fog meghalni mint kéne, mint hogy szabatosan megváltotta volna a világot, mint hogy tökélyre vigye és megvalósítsa magát, ésígytovább, úgyhogy akár hálás is lehetek ennek a kis mocsoknak hogy fölnyitotta a szemem és ráébresztett, hogy az élet igazából nem ilyen nagy löttyös elhivatottságokról szól, hanem piti gazemberségek láncolatáról.
Rövid nyomozás után kiderült, hogy ez az ember, akit a cég legmegbízhatóbb, leglelkiismeretesebb, leglojálisabb emberének tartottunk, egyáltalában soha nem ment el Shanghaiból semmiféle szecsuáni kórházba, az édesanyját semmiféle autó nem gázolta el; Hainanon saját magát hívta föl a buszban (két mobilja van, mint minden rendes shanghai-inak), és korrekt hangjátékot adott elő mama-elütésileg, a Szomszédok meg a Sopranos-sorozat forgatókönyvírója megirigyelhetné b+.
Még rövidebb utánajárás eredményeként kiderült az is, hogy az illető nem töltötte tétlenül a szecsuáni ápolásra vetített idejét: az egy évvel ezelőtt dezertált, néhány ügyfelünket ellopó volt mérnökünkhöz csapódott, a bevált rutint foganatosítva: újabb három ügyfelünket próbálta lenyúlni.
Múlt pénteken voltunk az egyiknél, egy finn cégnél, ahol azzal kezdte a nyelvrokon, hogy "van más megoldás is mint a cégetek", és meglehetősen arrogáns stílusban konkrétan kirúgott minket, mint szolgáltatót. Erre megjegyeztem neki hogy több mint öt éve szerződéses kapcsolatban állunk egymással, ami azért Shanghai-i viszonylatban egy örökkévalóság és hogy legyen szíves kapjon már a fejéhez, európai kultúremberként ne támogassa ezt a tipikusan kínai metódust, miszerint lelépünk a cégtől aki kitanított minket és tíz méterrel odébb megnyitjuk ugyanazt, olcsóbbért, lenyúlva az ügyfeleket. Nem vette a lapot, csak ki akart rúgni minket sürgősséggel. Erre elmeséltem neki hogy mit mondott tegnap az ügyvédünk, miszerint WL jog szerint be nem teheti a lábát hozzájuk, pláne kurvára meg lesz büntetve. Megenyhült. Én nem.
Csak azt nem értem hogy ezek a WL-féle faszik miért nem fogják föl hogy van rend, van jogrend, van "common sense". Ez a nyomorult az akciója előtt kapott fizetésemelést, éves jutalmat, firlefrancot, egyszerűen nem értem a logikát a dologban. Ezek képtelenek távlatokban gondolkodni – a cég azért meglehetősen dinamikusan növekszik, egy ilyen régi motoros számára tipikusan felívelő karrier várhat ha úgy áll hozzá, egyszerűen nem tudom fölfogni miért kavar be.
Persze, a pénz, de nála nem látom azt az állati nagy pénzt ami a rólunk leszakadásból becsorogna. Valószínűleg ő sem, és innentől frusztrál az egész. Pláne, csalódtam egy megbízhatónak gondolt kínaiban. Nem először: sokadszor, sokszor meg is fogadtam hogy többé nem bízom egyetlen kínaiban sem – aztán persze sokszor elgyengültem, de ennek vége.
Kár. Most meg kéne tanuljam valahonnan, hogy hogyan kell élből nem bízni olyan emberekben sem, akik úgy alapvetően megbízhatónak tűnnek.
Mindig is undorodtam az ilyen nyakkendősöktől akik élből így állnak veled szóba.
No related posts.

Hozzászólások
Itt szólhatsz hozzá.
Ha nem tetszik a neved mellett megjelenő avatar, itt szerezhetsz másikat!