Shi Tan

1993-ban a nemzeti fotópályázaton fődíjat nyert egy fénykép, ami az Anhui tartományi kis falucska, Shi Tan alatti völgyet örökítette meg, a repce, barack és szilva virágzása idején, amikor festői sárga-rózsaszín-fehér ruhába öltözik a táj.
Véletlenül találtam rá a helyre amikor valami közeli kirándulóhelyet kerestem – persze minden relatív: több mint 300 km-re esik Shanghaitól a hely.

Szombat reggel mindenesetre nekivágtunk, kis kitérővel: először objektív-vásárlást eszközöltünk a város túlsó végén, aztán még egy autószalont is útba ejtettünk, mivel éppen esedékessé vált az autócsere. Az időközben netről levadászott információk szerint Shanghaiból hat óra autóútra esik a hely, gondoltam ezt én négy óra alatt valószínűleg le tudom tekerni, úgyhogy belefér ez a kis extra.
Rosszul gondoltam.

Hangzhou-ig sima volt az út, utána kezdődtek a problémák. Most építik a Hangzhou-Huangshan autópályát, ami mintaszerű, tükörsima – ahol kész van. Tipikusan a Hangzhou-ból kivezető szakasz az, ami egyáltalán nincs kész, ott kb. két órát töltöttünk orbitális dugóban, gyakorlatilag egy retkes földúton. Mintha a tíz évvel ezelőtti Shanghaiban autóztunk volna, volt egy nosztalgikus fílingje a szakasznak.

Több mint hét óra kódorgás után (többszöri eltévedéssel), zuhogó esőben értünk Shexian-ba, ami a helyiek szerint az egyetlen, szállodával rendelkező helység a környéken. Az időközben feltelefonált Ctrip még csak nem is ismerte a városka nevét, úgyhogy este hét magasságában, amikor beérkeztünk a lepusztult, átlagos falu képét mutató helységbe, a visszafordulást fontolgattam volna, ha nem merevedett volna be a seggem az autó ülésébe az elviselhetetlenség határáig.
Az első pár száz méter után Tóth Árpádi reménytelenség lett úrrá rajtam a koszlott utcákon bicikliseket kerülgetve, majd hirtelen bekerültünk a fényesen kivilágított városközpontba, városfallal, régi híddal, miazmással csinosítva.
A hídon túl volt A Szálloda, ami természetesen tele volt, viszont nagyon kedvesen átirányítottak a túlparti kétcsillagosba, ahol volt szabad szoba. 150 RMB-ért teljesen korrekt, fürdőszobás-tévés szobát kaptunk.

Beköltözködés után, úgy fél kilenckor nekivágtunk vacsorázóhelyet keresni. Naja. Itt korán kelnek a népek, ennek megfelelően este nyolckor kb. minden bezárt, nagy nehezen találtunk egy (egyébként kiváló) éttermet, akik még beengedtek utolsó utániként.

Másnap reggel korán nekivágtunk, hogy megtaláljuk az addig minden általunk megkérdezett számára tökéletesen ismeretlen Shi Tan falut, a kitűzött célt. Vettünk helyi térképet, azon sem volt rajta. Volt azonban a netről egy kézzel rajzolt skiccünk, ezt próbáltuk összekombinálni a térképpel.

Az egy dolog, hogy a kínaiak nem tudnak térképet olvasni, az azonban teljességgel megoldhatatlan feladatnak bizonyult számomra, hogy RY kooperatív utazóként definiálja magát – a kínaiak számára úgy tűnik, ismeretlen az a felállás, hogy 1 ember vezet, másik 1 ember pedig sasolja a térképet, értelmezi, és navigál.
Jó száz kilométert csellengtünk úttalan utakon, mire eljutotunk a célig.
Addig csak teherautókkal és traktorokkal találkoztunk, enyhén szürreális volt megérkezni egy pöttöm hegyi faluba, ahol mozdulni alig lehetett az ott parkoló autóktól.
Kiszállunk, odajön egy falubeli asszony megkérdezni, hogy hogyan tévedtünk ide, csak nem a netről? Mondjuk persze, de merre van a hogyishívják? Azt mondja ott balra, de ne vigyünk sok cuccot, mert mászni kell.

A helynek az az érdekessége, hogy normál turista ide a legritkább esetben jön (láttunk néhányat, róluk alább), ellenben a 13 évvel ezelőtti fotópályázati díj hatására március-áprilisban, majd szeptember-októberben gyakorlatilag minden, fotózással komolyabban foglalkozó kínai állampolgár ide gyűlik.

A hegyre vezető út első szakaszát ebből kifolyólag nagyon egyszerű volt abszolválni: ahol fényképezőgéppel, állvánnyal felszerelt ember volt, arra kellett menni. Egy rövid szakasz után azonban szűk sikátoros, nagyon romantikus ám navigálhatatlan meanderré vált az út, úgyhogy gyorsítóként felbéreltük az egyik nagyon kedvesen ajánlkozó helyi erőt kísérőnek.

Anhuiban vagyunk, ami ugyanaz Shanghai-nak, mint a Fülöp-szigetek Hongkongnak: itt minden csaj egy potenciális ayi, emiatt a Shanghai-i látogatók kvázi régi ismerősként állnak a helyiekhez. Ez jelen esetben is működött: RY két perc leforgása alatt megtalálta a gombot, amit megnyomva beindult a csacsogó-gépezet, és azt is megtudtuk a faluról, családról, időjárásról, minden egyébről, amire kérdést sem sikerült feltenni.
A kb. harmincasnak kinéző, fürge, erőtől kicsattanó nőről kiderült, hogy két fia van: mindkettő Hangzhou-ban, az egyik egyetemista, a másik középiskolás. Rendkívül büszke rájuk, állítása szerint az egész járásból évente csak egy-két gyerek jut a továbbtanulás közelébe. Az egyetemista havonta 800 RMB támogatást kap otthonról, ami igen szép pénz.

Így csacsogva fölvezetett bennünket a hegyre, ahonnan már szállingóztak le a népek. Az elején még számoltam, de aztán elvesztettem a fonalat: legalább ötmillió RMB jött le velem szemben fotóscuccban a kb. két kilométeres ösvényen, a legváltozatosabb konfigurációban. Volt köztük egy kb. hetven éves mami, fotós mellényben, a hátán fölirattal, miszerint ő az egyike a top 100 kínai fényképésznek. Az ő cuccát is egy falusi bércipelte, mint szinte minden szembejövőét.

Felerészben Canon-ok jöttek, némi Nikonos kollégával, aztán volt még ott minden, Hasselbladtól Linhofig, ami létezik.

11 körül járt mire fölérkeztünk, tökéletesen döglött fények vártak, pláne a tegnapi eső után. Mindenesetre ott állt még sorban néhány fotós, kisebb-nagyobb (de inkább nagyobb) állványokkal.

Néhány próba-kukkolás után én úgy nagyjából-egészéből lemondtam arról, hogy itt használható képet tudnék csinálni, úgyhogy a hegytetői falu felé vettük az irányt, ahol a vezetőnk szemmel láthatóan ismert mindenkit az óvodástól a nagypapákig.
Beültetett minket az egyik haverhoz, akiknek a terasza egyébként valami elképesztő panorámára nyílt, és szólt a házigazdáknak, hogy ennénk.

Míg főtt a kaja, be nem állt a szája a házinépnek, az összefutott rokonságnak, szomszédságnak, no és persze RY-nak, úgyhogy jobbnak láttam ha elmegyek kicsit falunézőbe.

Ide a hegy tetejére nem vezet út, csak egy kis ösvény, úgyhogy a házakhoz a cementet, köveket, cserepet, mindent a hátukon hordanak föl a falusiak – nem véletlen, hogy nekik meg sem kottyan a túra, amin mi csatakosra izzadtunk. A faluban bolt sincs, sem iskola, úgyhogy a hegymászás napi foglalatosság náluk. Arról nem beszélve, hogy komolyabb bevásárlásokhoz (pl. cipő) két-három óra járásra van a legközelebbi civilizációs pont.
Ehhez képest kifejezetten jómódúnak mondható a falu, a fotogén repce- és teaültetvényekből kifolyólag. A még fotogénebb szilva- és barackültetvényeket az utóbbi pár évben kivágták, mert nem adtak termést.

A másik, újabb típusú bevételi forrás a hegy tetején a fotóturizmus: minden második ház tart kiadó vendégszobát, ahonnan a kora reggeli előnyös fényeket ki tudják használni a városi fotósok, ha együtt kelnek a falu kakasaival.

Rajtuk kívül összefutottam még két igazi turistacsoporttal is, akik korrekt módon, sátorral-hálózsákkal, húszkilós hátizsákkal fölszerelkezve túráztak a közeli hegyekben.

Visszafelé menet próbálkoztam néhány fényképpel, de nem túl nagy meggyőződéssel – inkább a vezetőnket figyeltem, aki a túra végére teljesen belopta magát a szívembe. Még a hegy tetején, amikor magyarázta hogy melyik teacserje mit és hogy, meg melyik növény merre és hogyan, közben pedig úgy mellékesen, ösztönösen kihúzkodta a gyomot ami keze ügyébe került, betakargatta a lábával a palántákat – mindezt a más földjén, pont úgy, mint nagymamám szokta volt, és én ettől teljesen elérzékenyültem.

Aztán a lenti faluba visszaérkezve bementünk a boltjába, ami valami gyönyörűséges, több száz éves faépítmény.

Kérdezgettem hogy mikor épült, hogyan szállt rájuk – kifejezetten szégyellték, hogy ilyen régi szarban laknak, nem értették hogy mit lelkesedek a gyönyörűséges (bár valóban szúette, retkes) faragott oszlopokon, az esőgyűjtő ciszternán, lejárt kőpadlón. Attól tartok, ha végeznek a gyerekek és összegyűlik a pénz, átépítik fasza kerámiaburkolatos, kékablakos, neonos rettenetté.

Senki nem lesz ott, aki elmagyarázná, mit pusztítanak el.

No related posts.