Sofőrkérdés

Durván egy év alatt öt sofőrt fogyasztottunk el – a legutóbbitól ma délután váltunk meg, kvázi közös megegyezéssel.

Panaszkodtam már itt folyamatosan a Shanghai-i munkaerőhelyzetről – a sofőr-helyzet kicsit más, de csak annyiban, hogy gyorsabban megy a váltás. Már amennyiben.

Az a sofőr, akitől tavaly kora tavasszal rövid, ám annál drámaibb úton váltunk meg, aránylag sokáig dolgozott nálunk.
Az elején ő is a tipikus “negyvennél ötösben” vezetési stílust képviselte; néhányszor átzavartam az anyósülésre és demonstráltam neki a helyes sebességváltási metódust, aztán instruáltam néha a hátsó ülésről, hogy most kettes, most hármas. Ennek aztán pár hónap után meg is lett az eredménye, bár nem az, amit vártam: folyamatosan bírt mondjuk kettesben menni ötvennel, majd (amikor már üveghangon rezgett az ember feje) egy erősebb ráfékezés után felkapcsolni, ilyesmi.
Amúgy alapvetően nem vezetett rosszul. Egyike volt azoknak a Shanghai-i sofőröknek, akiket egyébként egy kanál vízben meg tudnék fojtani: ha teli volt minden sáv, képes volt minden további nélkül átmenni a szembe-sávba, megelőzni a kétszáz méteres dugót, majd a lámpánál várakozó kocsisor előtt élesen jobbra kanyarodni. Ilyenkor mindig fontos emailjeim voltak és a megválaszolásukkal voltam elfoglalva.

Végül azért kellett megváljunk tőle, mert az utolsó pár hónapban hihetetlenül elkanászodott: teljesen gátlástalanul intézte a magán- és szívességi fuvarokat a cég autójával, erős (később beigazolódott) gyanúnk szerint csalt a benzinpénzen és a karbantartási költségeken. Ez még hagyján, de ami legérzékenyebben érintett bennünket, az a pletykálkodás, kavarás volt, amit vezetés közben művelt: ugyebár elég sok időt töltött kettesben-hármasban a mérnökeinkkel és alvállalkozóinkkal az autóban, ezt pedig előszeretettel használta a cég elleni áskálódásra. Ebből szép fokozatosan előállt egy jó kis klikk a cégen belül, ahol a fő információs csatorna ez a fazon volt.
Az egyik srác fölmondott (vele hosszúra nyúlt pereskedés indult, amit jó részben a sofőr által szállított információkra épített), egy másik srácot meggyőztünk, hogy jobb lesz neki ha felmond, a sofőrt magát pedig az első kézzel fogható ürüggyel azonnali hatállyal kirúgtuk.

Ez sem ment persze simán. Aznap arra értem az irodába, hogy nem tudok bemenni: a fazon nem akarta visszaadni a benzinkártyát, így aztán bezárták az ajtót, és rendőrt hívtak.

Nem ez volt az első (és nem is utolsó) eset, hogy levettem a kalapom a Shanghai-i közrendőr előtt: hidegvérrel végighallgatta az üvöltöző sofőrt, majd rövid lelkizés után kinyerte (a továbbra is vörös fejjel dühöngő) fasziból a kártyát, és ugyanolyan nyugodtsággal szépen hazatessékelte, minden fizikai erőszak nélkül.
Utána még ott maradt a szerv dokumentálni az esetet, kedélyesen. Mondta, hogy naponta olyan három-négy hasonló esete van; így megy ez, rá se rántsunk.

A kirúgás másnapján ismét felbukkant a sofőr az irodában (szintén épp ügyfélnél voltam, fogalmam sincs hogy – brilliánsnak kevéssé nevezhető – recepciósunk miért engedte be a vaddisznót), berontott RY szobájába, felkapott egy széket, és üvöltözve azzal fenyegetőzött, hogy most rögtön megöli.
Pepito állt le vele viaskodni-lökdösődni (ütés nem volt, csak testsúly-áthelyezés kölcsönösen, ahogy hallottam), míg a csajok hívták a rendőröket. Mivel külföldi is involválva volt az afférban, rögtön hárman jöttek az előző napi egy helyett.

Kb. ekkor értem az irodába: ismét legjobb formájukat adták a rendőrök. Szépen letárgyalták a két üvöltöző féllel, hogy másnap mit, hol, mikor fogunk megbeszélni, majd angyali nyugodtsággal közölték a sofőrrel, hogy akkor most menjen haza, jobb lesz az úgy. Megvárták míg elmegy, fölvették a jegyzőkönyvet, majd jó éjszakát kívántak.

A következő sofőr két nappal később lépett munkába, neki az volt a specialitása, hogy nála büdösebb sofőr sem Shanghaiban sem a környező tartományokban nincs, nem volt, nem lesz.
Nem csak büdös volt, de hangos is, ellenben vezetni sem tudott. Ő már harmincnál ötösbe rakta, és erről az istennek nem lehetett lebeszélni.
Elbocsátottuk egy-két hónap után, olyan minősíthetetlenül viselkedett a menedzserével (de nem csak vele). Szerintem pedig csak ő sem bírta a saját szagát, attól lehetett olyan egzaltált.
Aztán egyébként róla is kiderült, hogy lopta a benzinpénzt, plusz a felesége kisboltjának intézte az anyagbeszerzést az autóval.

Az utána következő sofőr rekorder volt: három vagy négy napot töltött nálunk, utána rászólt az asszony, hogy mondjon föl.
Amúgy közepesen vezetett emlékeim szerint, de őt is nagyon zavarta ha alapjáratnál lényegesen magasabb fordulaton ment a motor.

Ezután egy hosszabb időszak volt, amikor el voltunk látva sofőrrel: őt sem kivételes vezetési tudása miatt tartottuk meg, hanem kezelhető személyisége miatt. Amúgy valóban tisztességes ember volt: az előző sofőrökhöz képest hirtelen feleakkorára csökkent a havi benzinköltség, pedig jóval többet ment.
Ettől függetlenül nekem agyamra ment a pali.
Kezdve ugye azzal, hogy ő is ellensége volt a “magas” fordulatszámnak. Volt rá idő hogy megpróbáljam lebeszélni e megyőződésének tarthatatlanságáról, de ilyen áthatolhatatlan érvrendszere volt, hogyaszondja magasabb fordulaton nincs ereje az autónak. Meg hogy árt a motornak, ha visszakapcsol.
Ő egy ilyen kis műszaki zseni volt ugye, aki állati büszkén hirdette, hogy pl. ő cserélt olajat az autóban (ezúton tudtam meg, hogy előzőleg az összes többi sofőr kigályázott ehhez a szervizbe).
Télen attól kaptam sikítófrászt, amikor elmagyarázta, hogy azért nem kapcsolja be a fűtést az autóban, mert attól rettenetesen megnő a fogyasztás. És hiába mondott neki bárki bármit, amíg nem nyúltam előre és tekertem föl, egyszerűen nem volt hajlandó fűteni. Aztán meg ha fűtés volt az autóban – ő ugye ugyanabban a tundra-felszerelésben élt reggeltől-estig, bárhová ment – akkor fél óra múlva görnyedten szuszogott a hőségtől.
Amikor arról volt szó, hogy az új autó automata vagy hagyományos sebváltós legyen, oda nyilatkozott, hogy ne legyen automata, mert az akkor is fogyaszt, amikor leveszi a gázról a lábát.

A motorfék fogalma valószínűleg ismert volt előtte, de nem használta (ez össze is vág a fordulatszám és fogyasztás köré épített lineáris függvénnyel, ami ugye nála premissza volt): simán belement éles kanyarokba magas fokozatban, aztán kanyar közepén kuplung be, fék, engem meg a frász kerülgetett. Soha nem kapcsolt vissza, csak akkor, amikor már lefulladás közeli állapotban volt az autó, vagy megálltunk a pirosnál.
A kormányt is takarékosan kezelte; a kanyarokat nem ívben vette, hanem sokszögben. Én még ilyet nem láttam. Az autópálya-felhajtót mondjuk tíz egyenes szakaszban oldotta meg, hogy ne kelljen állandóan irányban tartani a kormányt.
Tudós ember volt, na, egy gépészmérnökbe öntött közgazdász.

Kb. két hete mondott föl ez a csodálatraméltó szakember, állítólag kevesellte a fizetését (amit két héttel később terveztünk emelni).
Mondott amúgy cifrákat, amikor elment. Hogy az iroda garázsában a mi autónk a legolcsóbb, és hogy micsoda dolog ez, amikor olyan szép az irodánk és ilyen jól megy az üzlet. Meg ha veszünk új autót, akkor neki többet kellene majd vezetnie. Mondom, tudós ember volt ő, a logikus érvelés mestere.

Nem említettem még, de ezek a sofőrök kb. két nap váltásidővel követték egymást: azt hiszem sofőrt a legkönnyebb találni Shanghaiban. Órákon belül volt mindig legalább három új jelölt.

A legutóbbi egy 24 éves srác volt, állítólag teherautót vezetett előtte. Bejött első nap lementek tankolni az átellenben lévő benzinkúthoz, karambolozott azon a húsz méteren. Mondom akkor ennyi – kiderült hogy nem ő volt a hibás, de aztán amikor először beültem mögé, kicsit halálfélelmem volt. Pláne miután másnap megpróbáltam beülni az autóba: úgy 170 centi lehet a srác, de csutkára előre volt tolva az ülés, abban a pozícióban nem létezik hogy egy másfél méternél magasabb ember tudna vezetni normálisan. Javasoltam hogy húzódjon hátrébb, nem reagált.
No mindegy, elvoltunk vele egy hétig.

A régi tapasztalatok alapján az újonnan felveendő embereket lekáderezzük az előző munkahelyeiken – meglepő, de működik. A hirtelen felvett sofőrökkel ez aránylag nehezebben megy, de pár nap után ma reggel sikerült nyomára akadni a srácnak. Soha életében nem dolgozott sofőrként: gyári munkás, fizetésnélküli szabadságon – azaz nem mondott föl az előző munkahelyén, úgy jött hozzánk.
Délben kirúgtuk.

Így állunk most.
Reggel én fogok kikódorogni Songjiangba (odafelé még istenes lesz, de visszafelé olyan dugók szoktak lenni hogy az nem közönséges – féltucat emailt meg szoktam írni közben, aztán még szunyókálni egy jót), remélhetőleg a szünidő után lesz új sofőr; addigra már az új autóhoz. Automata váltós, amit én ugyan gyűlölök, de legalább a sebességváltás körüli konfliktusokat megspóroljuk, ami azért – lássuk be – elegendő stressztől fog megszabadítani.
Ellenben ezek a suttyók az életben nem fognak megtanulni rendesen sebességet váltani.

No related posts.