Shanghai Kurír

Kicsivel később kiderült, hogy a tavalyi Rainforest World Music Festival során készült összeállítást néztem, a tüzes kelta zenét pediglen a lengyel Shannon együttes szolgáltatta. Mindenesetre olyan jól megcsinált dokumentumfilm volt, hogy erős késztetést éreztem rá, hogy a következő fesztiválra elmenjek (nem tudom mondtam-e már, de a malájok baromi jól marketingelik magukat turisztikailag - mondjuk az ország adottságaival ez meglehetősen könnyű, de akkor is).

Hazatérve kicsit utána néztem ennek a fesztiválnak - rögtön ki is derült hogy pont nem jókor van: július 7-9, miközben nekem 5-7 között konferenciám van Bangkokban.
Rövid (kb. öt másodperces) gyökölés után úgy döntöttem, hogy a konferencia utolsó napját megetetjük a kutyával, és reggel sürgősen lelépek Borneóra.

Így lett aztán, hogy péntek reggel Bangkokban behajóztunk Kuala Lumpur felé, aztán onnan tovább Kuchingba, hogy végül este hét körül megérkezzünk Santubongba, ömlő esőben.

A délutáni workshopokat és az első néhány koncertet lekéstük ugyan, de mégiscsak ránk tekerték úgy este kilenc körül a napi karperecet és kezdetét vette életem egyik legemlékezetesebb három napja.

Ne gondoljunk egy Sziget-típusú felhajtásra: a helyszín, a korlátozott szálláslehetőségek és a felépő együttesek aránylagos ismeretlensége miatt ez egy afféle "boutique"-fesztivál, tippem szerint a legforgalmasabb napon (szombat este) nem lehettünk többen tízezernél, de inkább öt.
Az egész egy skanzenben (Sarawak Cultural Village) kerül megrendezésre, a Santubong hegy lábánál, a dzsungel tövében. A méretekre jellemző, hogy két etetőhely van a területen: a nagyobbikban kb. 200, a kisebbikben legfeljebb 50 ülőhellyel - a legforgalmasabb időszakokban sem volt rá eset, hogy ne tudtunk volna leülni ha megéheztünk.

Abban is különbözik a rendezvény a Sziget-féle giga-fesztiváloktól, hogy gyakorlatilag egyetlen helyszínen zajlik az egész: a nagy tisztáson szemből van a nagyszínpad, jobbra tőle pedig (kisebb domboldal tetején) egy kisszínpad, ami kb. ötven méteres gyaloglással érhető el a hardcore rajongók számára, akik mindkét színpad előtt az első sorokban akarnak csápolni. Mindezt leegyszerűsítendő a bal oldalon egy óriás-kivetítőn azok is kísérni tudják a színpadon történteket, akik úgy döntenek, hogy inkább befekszenek a tisztás közepe-hátulja felé.
Hogy élelmezés közben se maradjon ki senki semmiből, a két kajáldánál további kivetítők és hangosítás gondoskodik a hangzavarról (mivel mindegyik hallótávolságban van a színpadoktól).

Szintén jellemző a fesztivál méreteire, hogy minden esetben be tudtam jutni a színpad előtti első sorba különösebb lökdösődés nélkül.
Érdekes élmény volt: utoljára valamikor a nyolcvanas évek közepén nyomakodtam idáig régi Hobó, Omega, LGT, KFT és még ki tudja milyen "mega"koncerteken, izzadt testekkel együtt csúszva, ahol a hangfalak tényleg falban álltak és élveztem, hogy a hasamban dübögnek a basszusok - itt meg ahhoz képest kis vicces hangládák lógtak ott fönn, ellenben konkrétan mozgott a hajam amikor a dobos kicsit rádolgozott.

A közönség nagyjából két csoportra osztható: a helyi HMCS-k, akik beautóztak a környékről - meghökkentően suttyó módon tudnak viselkedni a malájok ha isznak egy kicsit, márpedig itt bajnokságszerű ivóversenyek zajlottak le a gatyára vetkőzött helyi fiatalság körében.
A másik csoport az 1-70 év közötti, több éve visszajáró külföldiek. A reptérről konkrétan egy 3 hónapos és egy kb. másfél-két éves kisgyereket tologató német házaspárral érkeztünk, de a küzdőtéren is számtalan, kicsi gyermeket nyakán ugráltató vagy éppen altatgató néppel futottunk össze - aztán meg ott volt egy jelentős 50-60 fölötti kontingens is, engem konkrétan többször majdnem hanyattlökött egy rendszeresen a színpad előtt bugizó jó ötvenes, Wágner úrra hajazó brit örökifjú.
Ahogy az elkapott beszélgetésekből kivettem, az ott lévő külföldiek jelentős része rendszeres visszajáró, többen régi ismerősként üdvözölték egymást.

A fentebb említett dokumentum/PR-filmben volt egy nagyon jó riport egy svájci illetővel, aki kezdetek óta visszajár a fesztiválra (az idei volt a kilencedik); ő azt hangsúlyozta, hogy igazából a délutáni workshopok a legjobbak az egészben. Annyira meggyőző volt a pasi, hogy szombaton dzsungeljárás és bícselés helyett belevetettük magunkat ebbe a workshop-szcénába a döglesztő melegben.
Nem kellett csalódnunk, valóban ezek a workshopok voltak a legemlékezetesebbek - no persze volt egy-két rettenetes mellényúlásunk is.

Az ütőhangszeres workshoppal kezdtünk, ahol a szereplők szépen bemutatták a hangszereiket, ütöttek egyet-kettőt, rendben voltunk. A szólók után a workshopot vezető skót fazon - kicsit aggódva a közönség passzivitásán - még szólt is, hogy esőerdőben vagyunk, szólnak a dobok, tessék mozogni. Jóvan, ült mindenki szép csendben tovább. Aztán egy rövid felvezető után becsatlakozott az összes ütős egy jamre, és öt másodpercen belül elszabadult a pokol, kicsi híja volt hogy nem szakadt be a padlózat az ugráló massza alatt.
Elég hamar abbahagyták a fiúk a dobolást, így átszaladtunk a húros hangszerek worksopjára - nagyjából a felénél sikerült elcsípjük, de még így is ez lett a három nap fénypontja számomra.
Ott találkoztam először a helyiek sape nevű pengetős hangszerével, amivel egészen égi harmóniákat tudnak kicsiholni; valamint a mongol Egschinglen torokénekesét is ott hallottam először, aki hátteret adott a teljes mértékben multikulturális jam alá. Sokszor hallottam már mongol torokénekeseket, de ebből a fazonból olyan hangok jöttek ki, amik nincsenek is.

A következő workshopon az Egschinglen táncosnője mutatta be amit tud, a táncok rövid magyarázatával - ez is meghökkentő távlatokat nyitott számomra, akit úgy egyébként hidegen hagy a tánckultúra.

Aztán volt még egy félidőben elkapott workshop, ahol egy maláj és egy mongol csaj zenélt yoochin-en és yang qing-en - mindkét név ugyanazt a kínai cimbalmot takarja, ami a mellékelt ábra szerint meglehetősen elterjedt a térségben. Érdekes volt, hogy a zenekarvezetők és a közönség unszolásának ellenállva egyik csaj sem volt hajlandó belezenélni a másikba, szépen végighallgatták egymást aztán elütögették a sajátjukat.
Satöbbi.
Két kivétellel (amiket a workshop-vezető maláj illetők nárcizmusa vitt el az erdőbe - nyilván nem véletlen, hogy a helyi erők 15 percnél többet nem kaptak a nagyszínpadon) az összes workshop kivételes élmény volt, megérte tökig izzadni értük délutánonként.

Az esti koncerteken aztán voltak olyan meglepetések is, mint a Tengir Too Kirgizisztánból, akik a Manas nevű nemzeti eposzból hagyományosan rap-szerűen előadott darabkával kezdtek (állítólag jó félmillió soros az egész), aztán kézzel-lábbal-szájjal zenélve olyan showt rittyentettek, amit soha nem vártam volna. A mongolok úgyszintén, bár ők bevallottan modernizált darabokat adtak elő, viszont kizárólag hagyományos hangszereken (a Holdról szalasztott torokénekessel erősítve).

Volt persze gyenge láncszem is: a latin-amerikai zenészekből verbuválódott Calle Sur-t például nem bírtam elviselni: első este a fél órás műsorukból kb. tíz percet egy primitív, építőtáboros-közönségénekeltetős Guantanamera-dolog vitt el, amit horrorisztikus módon megismételtek a következő fellépésükkor is. Karin Stein, a kolumbiai (hundert prozent teuton vérű) énekesnő öt évvel ezelőtt már volt a fesztiválon - két eset lehetséges: vagy tényleg nagyon jó volt annak idején, vagy elfelejtették hogy milyen penetráns módon óbégatott és csak a szőkeségére meg durcás melleire emlékeztek élesen. Szörnyű volt, na.

A vasárnapi zárás a foci-világbajnokság jegyében telt, pláne mivel az utolsó zenekar egy francia banda volt (akik elvileg kelet-európai cigányzenét játszottak, pedig dehogy, de azért jók voltak), ollééolléoléolééézott a nép feszt.

Én mindenképp megyek jövőre is (pont ott fog érni a születésnapom is), aki csatlakozna, szóljon, vendégem néhány Heinekenre :).