Shanghai Climb
Az utóbbi másfél-két hétben szokatlanul tiszta volt az idő: a szokásos szürkés-fátyolos, döglött fények helyett kék egek, bárányfelhők, ragyogó napsütés.
Aztán meg hajnalonként a Shanghai Webcam szép sziluettet mutat Pudongról, így tegnap, amikor valami érthetetlen okból kifolyólag arra ébredtem hajnali fél ötkor, hogy nincs kedvem a másik oldalamra fordulni és horpasztani tovább, fogtam a fotóstáskát és elindultam a Bund felé képeslap-fényképeket készíteni.
Ezzel kapcsolatosan a minap ötlött csak föl bennem, hogy teljesen hülye vagyok.
No persze, az emberben mindig legyen egy egészséges késztetés arra, hogy kételkedjen az elmeállapotában, de jelen esetben az jutott eszembe, hogy ugye én itt egy meglehetősen széles körű lehetőségekkel rendelkező turista vagyok. Értve ez alatt azt, hogy mondjuk Shanghai az év 300 napjában többé-kevésbé fényképezhetetlen (képeslapilag): vagy párás-retkes a levegő, vagy esik, vagy csak nem süt a nap. Számítsuk még ide az esetek nagy többségében bekövetkező malőrt, miszerint szembe süt a nap, amikor szegény turista szűkös idejében épp odarohan ahová viszik.
Én meg itten jó évtizede csak ülök a hájas seggemen és csak akkor megyek el ilyen helyekre fényképezni, ha véletlenül odatévedek. Holott keveseknek adatik meg az, hogy reggel kinézzenek az ablakon, fölmérjék hogy milyen fények lesznek, nagyjából tudja hogy az illető célterületet mikor, merről éri a micsoda, és pontosan a megfelelő pillanatban a megfelelő helyre tudja organizálni magát.
Az én retardációs fokomon ennek felismeréséhez sok figyelemre, gondoskodásra, szeretetre volt szükség, amelyeket csak hosszú idő leforgása alatt tudtam biztosítani magam számára.
Pár évvel ezelőtt, amikor jónéhányszor kimentünk a Hősök terére, furcsálltam ugyan, hogy mindig szembe süt a nap amikor fényképeznék, de ezt nem sikerült közvetlen összefüggésbe hoznom azzal a ténnyel, hogy mindig késő délután sikerült odaérjünk.
A múlt héten minden összeállt, jessz. Pudong felől jön föl a Nap.
Node térjünk vissza a vasárnap hajnalra.
Kicsit elpepecseltem az időt, így hat óra is elmúlt, mire kiértem - a nap már kibukkant a szemközti felhőkarcolók mögül. Ez még nem is lett volna baj, de úgy tűnik, sikerült kifogni az idei nyár egyik legforróbb napját: 33 fok volt e korai órán, jó 80%-os páratartalommal. A kék ég elcsomagolta a bárányfelhőket és elköltözött valami légkondis apartmantba, rájött hogy itt előnytelen szerződést írattak alá vele.
Vasárnap reggelenként egyébként sárkányröptetésre gyűlik a Shanghai-i nyugdíjasok közössége a folyóparton - most is voltak néhányan, de leginkább egy kifeszített ponyva alatt hűsöltek és a sárkányeregetés elméletét vitatták meg.
Egy fiatalabb (értsd: ötvenes) titán a szélmentes, döglött levegőben kerékpárja után kötve próbálta magasba emelni szerkentyűjét, az árnyékban ülők ujjal mutogattak rá, de nem nevettek, csak kicsit később, amikor már nem hallotta.
Rajtuk kívül pár tucatnyi megszállott testedző gyüszmékelt még a parti sétányon aléltan, közöttük négy-öt külföldi, csatakos pólóban teljesítve a napi penzumot. Egyetlen élőlény mozgott töretlen dinamizmussal a parton, a monociklis kisöreg, aki egzaltáltan integetett minden szembejövőnek - ilyenkor kicsit elveszítette az egyensúlyát, de ezeket a malőröket elegánsan korrigálta, majd sikerélményét megosztva újra karlendítéssel, hejehujázva üdvözölte az újabb szembejövőt, amitől ismét elveszítette, és így tovább, követve az előtte vizelésvisszatartási problémákkal küszködő ökör által definiált nyomvonalt.
Miután én is folyékony halmazállapotba kerültem, sürgősséggel elhagytam a terepet, majd erősen gondolkodóba estem hogy akkor most hogyan tovább.
Ilyen esetekben legjobb választás az, ha az ember elindul toronyiránt.
Hallgattam a bölcs tanácsra és nekilendültem Hankow kerületnek, ami az utóbbi hetekig meglehetősen enigmatikus terület volt számomra, miszerint utoljára úgy tizenhárom éve mozogtam arrafelé célirányosan.
Most sem törtem meg a hagyományt: negyedóra alatt kegyetlenül eltévedtem, fogalmam nem volt hogy merre járok - ez azonban nem csüggesztett, mivel ez lett volna a kitűzött cél nagy vonalakban.
Megálltam egy KFC-nél, vettem egy csirkeburgert, aztán közlekedés közben ölből elfogyasztottam - itt ért a nap első sikerélménye: nem ettem le magam.
Egyszercsak kikötöttem a Shanghai University mellett; ez arról híres, hogy tizenhárom és fél évvel ezelőtt ennek a kollégiumába érkeztem. Körül is jártam vagy háromszor: magát a kollégium épületét fölismertem, de a környékből semmi nem maradt. Olyannyira, hogy próbáltam visszatalálni Bézsé és Hamengkubuwono egykori koleszába - annak idején többször is átgyalogoltam innen-oda és viszont - de semmiféle ismerős támpontot nem találtam.
Ellenben rögtön a Shanghai University mellett épült meg az észak-déli gyorsút, úgyhogy ismerős pályára leltem sajnos.
Még mindig nagyon korán volt viszont, úgyhogy keresnem kellett egy újabb megközelíthetetlen célpontot.
Hallottam róla, meg a hídon áthaladva látszik is, hogy a Lupu híd tetejére föl lehet menni valahogyan - mivel az észak-déli út pontosan oda vezet, ez logikus, célnak megfelelő elérhetetlen célpontnak mutatkozott.
Tegyük hozzá, hogy idén tavasszal jó két órán keresztül tekeregtem úttalan utakon, mire megtaláltam, hol lehet fölmenni a Nanpu hídra (zárás után fél órával értem oda).
Van ugye az emberben egy ilyen budapesti reflex, hogy a hídfő ott van, ahol az ember lemegy a hídról. Ugye.
Namost Shanghaiban a hidaktól jó egy-két kilométerre jön le az ember jó esetben, általában valami dzsumbuj közepében landolva. Izgalmas kihívást jelent a hídfő megkeresése, különösen Pudongon.
A Lupu-n Pudong felé haladva tisztán látszik, hogy van utaslift azon az oldalon, joggal feltételezhető tehát, hogy egy magamfajta turista számára létezik infrastruktúra a híd lábánál.
Kettő darab acélkohóban, egy rizsföldön, egy szemétlerakón, és néhány definiálhatatlan helyen jártam, többször tengelytörést kockáztatva, de a pudongi hídfőnek nem sikerült egy kilométeres körzetébe jutnom.
Nem adtam fel.
Van máááásik, mint Szergej bohóc óta tudjuk, úgyhogy visszalopakodtam Puxira a retkes Dapu alagúton (ezt úgy tizenöt-húsz éve faragták, csodálom hogy nem zárták még be).
Öt perc alatt megvolt a Luban Lu, ami az innenső hídlábhoz vezet.
(a fenti térkép a taiwani ellenség számára készült, direkt nincs rajta a Luban Lu, nehogy véletlenül oda hajtassanak a tankkal ugye, közlekedési káoszt előidézve)
Háromnegyed tízkor érkeztem, a táblákon az volt kiírva hogy tízkor nyit a létesítmény.
Odamegyek azért a kapusbódéban ülő dzsabbákhoz, kérdem, be lehet-e menni. Megörülnek nekem nagyon, félrehajítják az újságot, torkukra megy a tea, mondják lelkesen hogy hóóógynepersze, fél tízkor nyitnak igazából, fáradjak a pénztárhoz balra, ott van rögtön balra, ha kicsit balra nézek, rögtön meglátom ott a bal oldalon.
Na mondom, ha már ilyen balul sült el ez a reggeli túra, hogy célhoz is értem meg nyitva is van, akkor legyen. Elfáradok a pénztárhoz: 68 yunkót gomboltak le rólam (április óta tesztüzem van, azért csak ennyit, később 80 RMB lesz).
Én vagyok az egyetlen vendég, a bejáratnál négyen fogadnak, egy ötödik egyenruhás dzsabba figyelmeztet, hogy a hátizsákom az nono, vigyem a ruhatárba.
Szót fogadok, bemegyek a ruhatárba - akkor esik csak le, hogy a hátizsákban az apróságokon kívül kizárólag fotós cucc van, kérdem a (nagyon kedves) ruhatáros lányt hogy akkor most mi legyen, azt mondja semmi gond, vigyem csak.
A bejáratnál fémkereső kapu, raknám le a cuccomat meg pakolnám ki a zsebeimet, de a túloldalról a féltucatnyi személyzet mosolyog és nonózik, menjek csak nyugodtan, nem érdekes.
Mindezt a londoni események másnapján. Simán bevihettem volna egy füzér nyelesgránátot is.
A fogadótérben voltak vagy tízen, szemmel láthatóan rendkívül jó hatást tettem rájuk. Ezt én vonzó külsőmnek és ellenállhatatlan modoromnak tudom be, de vannak jelek amik arra utalnak, hogy az öröm valóságos oka az lehetett, hogy ma nem kell a "Látogatók száma" rovatba nullát biggyeszteniük.
Igazából nem voltam tisztában azzal, mire számíthatok, így magabiztosan követtem a számomra kijelölt idegenvezető csajt a liftbe. Aztán beszállt még egy srác. Aztán még egy dzsabba is.
Fölérkezünk a híd szintjére (üveglift, tériszony) - gondoltam a két plusz kísérő azért jött föl velünk, mert van itt valami bokros teendőjük. Közben meg az egész triónak az volt a dolga, hogy engem kísérjen. Föl, egészen a híd tetejére, mindhárman.
A létesítményt úgy hívják hogy Shanghai Climb. Hülyén hangzik, eleinte nem is értettem.
Aztán a hídra kapaszkodva rájöttem: valószínűleg ez a legmagasabb/leghosszabb lépcsősor a városban, amit gyalog kell megtenni.
Se mozgólépcső, se lift miszerint. Ellenben már tíz óra körül jár az idő, minimum 35 fok van.
Odalent.
Itt fenn az alattunk lévő acélszerkezet egyesült erővel sugározza ránk a begyébe gyűjtött hőt, nem merek tippelni, de az biztos hogy negyven fok fölött jár a hőmérséklet.
Az idegenvezetésre szakosított csajon meg srácon ehhez képest melegítőnadrág van (ugye arra számítottak hogy ide vasárnap ember nem teszi be a lábát, odabenn meg Szibériát csináltak a légkondival). Kicsit szarul is érzem magam, hogy három ember csak az én kedvemért fölgályázott ide a mikrosütőbe velem - lelkem mélyén egyébként meg nem, ha már legomboltak rólam ennyi pénzt, lehetőleg ők se érezzék túlságosan jól magukat - kérdezgetem a csajt hogy nincs-e melege. Áh, ugyan, nem érdekes, nyugodtan nézelődjek csak. A bokámon csorgott már a víz, szédelegtem, a csaj meg csak mosolygott és csacsogott a két félönkívületben támolygó pasinak. Feleségül kéne venni ezt a lányt.
Mindeközben próbáltam persze fényképezni, de minek. Egyrészt teljesen lehetetlen fények voltak ebben a döglött, párás időben, másrészt semmit nem láttam a keresőben a szemembe csöpögő izzadságtól.
Mindenesetre bohózkodtam ott egy darabig, csak hogy késleltessem a lelépcsőzés viszontagságait, de úgy negyed óra után csak elegem lett a szaunából, magam után intettem három fős uszályomat, és lehőbörögtünk a lifthez.
No, ez csak kezdete volt egy szokatlanul sűrű napnak: a reggeli kávémat dél körül abszolváltam magával Hamengkubuwonoval a Vienna Café berkein belül, ahol ugyanis van Kaiserschmarrn, miszerint császármorzsa, valamint meglehetős kávé. Mindez osztrák stílusban: miszerint a website szép, de használhatatlan, az ételek-italok pedig aránytalanul drágák, de legalább a császármorzsa finom.
Fölvetettem, hogy az utca túloldalán kellene nyitni egy hasonló installációt Budapest Café néven, és akkor a Shaoxing Lu-t rögtön át is lehetne nevezni Duna utcára. Strasszéra, na.
Mindezek után még megnéztem tíz darab lakást a délután folyamán - ekkor már 38 fokot mutatott a hőmérő villanyszála, amibe ugye nincs beleszámolva a páratartalom.
