Yann Tiersen
Yann Tiersen óriási sikert aratott tegnap a Shanghai Concert Hall-ban. Biztos emlékeztek az Amelie csodálatos élete c. filmre és annak filmzenéjére, mely picit minimalista, de valóban szépen megirt muzsika.
Egyszerű és teljes a maga egyszerűségében. Könnyed és tényleg megható.
Tudtam, hogy ez a zeneszerző most új kortárs szerzeményével fog közönséget megbabonázni, éppen ezért vigyáztam a sminkmennyiséggel, már vártam, hogy elérjen a romantika és az lelki állapot, amit csak az ilyen szép zongoramuzsika tud kiváltani belőlem. Csak nem esik messze a fájától a komponista, hat év ide-oda.
Életem egyik legkedvesebb délutánja is ezen album 4-es számhoz kötődik. Emlékszem, amikor egy nagy régi budai villa kertjében a másnapot hevertük ki barátaimmmal és ez a zene nagyban hozta azt a hangulatot, amit azóta is emleget mindenki a 'régi, szép idő' frázisban.
Igen, hát az a muzsika tényleg hangulat és mélyérzés varázsló.
Szóval én nekem hogy tetszett? Bőgtem. Fájt.
Az az érzés fogott el, amikor a szegedi JATE Klub zenekarokat válogat a SZIN-re vagy az egyetemi fesztiválra. És a tegnapi azokra hasonlitott nagyon, akiket az első 2 perc után letessékelnek a szinpadról, mert látszik, hogy valahogy még az a három akkord sem megy olyan nagyon.
Bimbódzó gitártehetségek, szivből jött dalok és fejrázás, sok fejrázás. Két akkord, sok-sok rif, unalmas basszuskiséret és még unalmasabb szöveg.
Én ugyan franciául nem tudok, de szerintem a tegnapi Yann Tiersen tökéletesen egyezést mutatott emlékeimmel az egyetemi, de inkább gimnazista éveimből.
Klasszikus rockzenekar felállás. Zongora nincs, még egy pici szinti se.
Az elején még azt reméltem, hogy kellemes Ginsberg hangulatot kapunk ettől a zenekartól, de aztán hamar rájöttem, hogy itt nem nagyon fog változni semmi. Se a G-dúr és utána a D és E, se semmi.
Tipikus blueskör. Unalmas dalok, a dallamok érthetetlenül egyszerűek és idegesitőek. Nagyon unalmas dalok.
Egyszer felkaptam a fejem, amikor a gitáros korszakalkotó cirkuszi mutatvánnyal állt elő. Egy dobverővel csalogatta elő a hangokat elektromos gitárjából, mint kíséret a Yann szóló hegedűkompozicójához. Ami egy nagyon gyenge Lajkó Félix utánzat se volt.
Tényleg azon gondolkoztam, hogy ezt ők se vehetik komolyan. De a közönség komolyan vette.
Aztán majdnem Amelie hangulat, amikor a zenedobozból Yan elővarázsol egy-két kellemes hangot. Ül a szinpadon, de valahogy az egésznek semmi hangulata nincs.
A kinaik hopp, körbevették a szinpadot és fotóztak, gyűjtötték a JPEG információt. Akkor nem birtam tovább, amikor a még azt a szép harmóniakört is rockpopra vették és kinevetették saját szerzeményüket a arranzsálással.
Amikor kint álltam az épület előtt, már nem voltam meglepődve , hogy még a kinaik - hangsúlyozom, nem tinédzser rockerek - kint várnak még, hátha bejutnak.
Értékzavarom támadt egy pillantra, hogy talán lemaradtam az új francia minimalista, rock-pop trendről és ezért nem értem én ezt és biztos elszoktam az alternativ zenei élettől. Ekkor én is megráztam a fejem csak nem függőleges irányba, mint ők ott a szinpadon, hanem vizszintes irányba. Nem tagadom meg magam. Én tényleg nagyon nyitott voltam 4 szám erejéig.
Arra is emlékszem, hogy a Rockklub ingyen volt, örültek azok a hajnali kolbászzabálók, hogy valaki rázza velük, amig ők riffelnek.
Én bőgtem, hogy 230RMB-t adtam ennek a csúnya bácsi kezébe. Nem értettem, hogy miért nem állnak fel az emberek azonnal? Hülyére vesznek minket ill. a kinai közönséget? De mint mondtam, óriási sikerük volt. Az emberek felállva tapsoltak és imádták a francia művészeket. Én ekkor egy nagy kérdőjellé változtam.
Az értékítéletem nagyon sokat változik, formálódik itt Kinában, sok mindent látok és hallok. De ezt már nem. Hogy ha ez odaillik a Shanghai Concert Hall-ba és a kinaik, az expatrióták, a művészektől a kazánkovácsig imádták, akkor a bejáratnál legalább egy zeneértővel akarok találkozni, aki megért és vízszintesen rázza a fejét.