Maciek

Bekötöttük a fejét lengyel barátunknak.
Ő is tagja az emigránsoknak – ahogyan Göcze Gyuri fogalmazta. Vagyunk itt néhányan akik kvázi ide emigráltunk, még ha nem is fogalmazza így senki az ittlétét: Gyuri, Henrik, Gábor, én, és még sokan mások akik meghatározatlan időre jöttek és meghatározhatatlan időre ittragadtak, mind afféle emigránsok.

Tovább

Malájzia

Úgy másfél hete döbbentünk rá Violettával egyetértésben hogy végzetesen lekéstünk mindenféle foglalásról a kínai újévre. Malájziába készültünk mindketten, ahová a kézre eső utazási irodák egytől egyig teltházat jelentettek.

Tovább

Globális gebasz

Nagyon kiváló Al Gore “slideshow”-ja a globális felmelegedésről, hibái és gyengeségei ellenére.
Nem akarok most itt belemenni a részletekbe, csak az jutott eszembe a filmet nézve, hogy ugye az utóbbi egy-két évtizedben készült jelentős számú amerikai mozi mindenféle globális katasztrófáról illetve következményeiről – kezdve a Mad Max-el egészen az utóbbi évek apakalipszis, jóslataival.

Nem tudom megfigyeltétek-e, de ezekben a filmekben akkor is volt üzemanyag az autókban és áram a vezetékekben, amikor már tényleg rettenetesen világvége volt, se kaja se gyógyszer se segítség sehol, halt éhen mindenki, hullottak mint legyek azok a bátrak akik kimentek a napsütésbe, nincs menekvés.
Egy amerikai számára föl sem merül az, hogy energia nélkül maradhat. Értelmezhetetlen a probléma. Az erőműveket, olajkutakat nem emberek működtetik hanem csak vannak és működnek, apokalipszis ide vagy oda. Néha kicsit zizeg a lámpa de előbb-utóbb megint kigyullad.

Tovább

Munkaerőhelyzet

Hétfőn, míg Nanjingban voltunk, hárman mondtak föl a cégnél. Eddig ez a rekord.
Mondjuk a háromból egy gyakornok volt, a másikat épp ki akartunk rúgni, a harmadikról meg nem tudtuk kitalálni mit akar – múlt pénteken hirtelen kért egy szabadnapot, abban reménykedtünk hogy állásinterjúra ment, úgy tűnik igazunk lett.

Tovább

Laosz reloaded

Borsódzik a hátam ezektől a “reloaded” címkéktől, de figyelemfelkeltésre kitűnő – aki utálja az azért néz bele, akinek meg bejön, azért.

Ez az útleírás meg azért váratott magára ilyen sokáig, hogy belerakjam a képeket – ez megint további elodázásra került monitorhiány okából (hosszú történet, nem érdekes). Idővel bekerülnek a képek is, majd szólok.

Jó két éve jártam először Laoszban (tartozom az útleírással, bocs apabox), azóta is vágytam vissza abba az országba. Ami jó Délkelet-Ázsiában az mind megvan (kivéve a tengerpartot de helyette ott a Mekong), és ami zavaró a többi országban, az itt valahogyan kimaradt a törzsfejlődésből.

A franciák állítólag úgy foglalták össze az indokínai gyarmataik mentalitását, hogy a vietnámiak elvetik a rizst, aztán a kambodzsaiak nézik, a laosziak pedig hallgatják hogyan nő.
A középső részét nem nagyon fogom a bonmotnak, pedig biztosan van valami mögöttes tartalma, de az ténykérdés hogy Laoszban lehet fülelni; vannak hangok, szöges ellentétben mondjuk Kínával, ahol nagyon sokat kell utazni ahhoz, hogy az ember ne csak zajt halljon, de még akkor is
.
Most például Vientianéba érkezésem után a második nap jöttem rá, hogy mitől volt olyan furcsa érzésem egészen addig: Estebannal mentünk valahová az autójával, rádudált valakire – és igen, ez volt az első dudaszó amit a két nap alatt hallottam.
Vagy vegyük az esti piacot Luang Prabangban – hulla csönd, a kofák halványan odaszólnak az embernek egy szabadíííí-t ha elhalad mellettük, de nyoma nincs annak a rettenetes harsányságnak, üzletbe rángatásnak, amit annyira gyűlölök a kínai piacokon.

Tovább

Négy sáv, négy kerék, egy agysejt

Vasárnap Nanjingba vettük az irányt – igazából egy hétfői míting miatt, de ugye szép kirándulóidő volt, miért is ne menjünk le kicsit körülnézni. Persze szombat reggelre terveztük az indulást, de így megy ez, öregember nem rakéta, ahogy a Kossuth laktanyában előszeretettel mondták volt centit vágó tiszteseink.

Úgy döntöttem hogy nem próbáljuk ki a Shanghai-Nanjing expresszt, ami állítólag a leggyorsabb vonat jelenleg Kínában (két óra alatt teszi meg a kb. 250 kilométert) hanem leautózunk, időt és költséget nem kímélve – az autópályadíj valami 120 RMB.

Annak idején – úgy tíz éve – a nanjingi autópálya volt az első jelentős fegyvertény a környék közlekedésének fejlesztésében. Azelőtt úttalan utakon, az otthoni négyes kicsit lerobbantabb változatán lehetett eljutni a környékbeli településekre, Nanjing jó félnapos túra volt. Ez hirtelen lerövidült három-négy órára tempótól függően, és olyan azodáig kalandosan megközelíthető helyek is normális idő alatt elérhetők lettek, mint Kunshan és Suzhou.

Tovább