Shanghai Kurír

Igazából Estebanhoz mentem fölmérni az üzleti lehetőségeket, de ha már ilyen messzire megy az ember akkor megpróbál turistáskodni is kicsit, ugye.
Kezdődött azzal, hogy december 31-én éjjel érkeztem Kunmingba, ahol éppen sikerült elcsípni az újévet Göcze Gyurival meg Pumával - nem mintha nagyobb hacacáré lett volna, úgy kellett sasolni az óránkat hogy el ne mulasszuk az éjfélt (elmulasztottuk).
Gyuri szokásához híven fantasztikus történetekkel szórakoztatott minket, amiknek az a különlegessége, hogy igazak.
Ott derült ki például hogy az a bizonyos illető aki fölbukkant a semmiből a pekingi követségen, maga Galambos Péter volt, akivel ugyan soha nem találkoztam személyesen, de hallomásból azóta ismerem, hogy Kína földjére tettem a lábam. Ő az, aki jó tizenhárom évvel ezelőtt nyomtalanul fölszívódott valahol Tibet-külsőn és azóta nagyritkán hall róla egyik-másik volt diáktársa akikkel együtt érkezett '90 táján Kínába. No, Gyuri találkozott vele Pekingben és végighallgathatta, hogy Péter az utóbbi jónéhány évben egy barlangban élt a tibeti fennsíkon, ahol a meditálás mellett abból tartotta fönn magát, hogy a környékbeli nomádokat gyógyította illetve jósolt nekik hogy merre lehetnek az elcsámborgott jószágaik.

Aztán még azt is megbeszéltük hogy lassan megalakíthatjuk a kínai magyar emigránsok klubját, mert ugye tulajdonképpen annak tekinthetjük magunkat Gáborral, Henrikkel, meg még néhány egyéb ide ragadt hazánkfiával együtt, és valóban.

Ilyesformán telt a szilveszter éjszakánk - közben a francia kávézóból átmentünk a Chapter One nevű kocsmába, ami a helyi éjszakai élet egyik epicentrumaként funkcionál a külföldiek számára (akiknek 99%-a a szomszédos Yunnan egyetemen tanuló diák). Olyan 40 négyzetméteres helyiséget képzeljünk el rusztikus berendezéssel, a földszinten zenetánc, az emeleten kellemes pamlagos üldögélő, egy darab (pottyantós) retyó ami előtt folyamatosan sorbaáll az eltorzult arcú közönség, a sör 10 RMB (vagy 7? nem emlékszem, de erkölcstelenül olcsó), a söntéspult közepén egy retkes Mac amiről keveri a csapos a zenét, valami fékezhetetlen bája van a helynek, és ilyenformán az összes többinek is (amelyekben egyébként korrekt módon ingyenes WiFi is van).

Másnap hajnali tízkor nekivágtunk a reptérnek Pumával - a tranzitban jól megfizettük az árát hogy csak a kávézóban lehet dohányozni (45 RMB volt egy eléggé vacak kávé), aztán legnagyobb sajnálatomra nem plopelleles Lao Airlines géppel (amin legutóbb isteni májkrémes szendvics volt a kaja) hanem sugárhajtású kínaival lebegtünk át a hegyek fölött Vientianéba, ahol kisebb malőrök után (amik folyamán összefutottunk egy félőrült újzélandi pasival, aki Kunmingban tanít, Laoszban ír könyvet, és csak nagy címletű dollárokat hord magánál amiből a laoszi vízumirodások nem tudtak visszaadni) Esteban fölvett minket a nyakig vörös porba burkolózott tankjával.

Estebanról annyit kell tudni (annak aki nem ismeri) hogy hivatásos vagabund: kezdte Bolíviában ha jól emlékszem, illetve előtte a budapesti Műegyetemen, aztán számomra követhetetlen sorrendben Dánia, Angola, Shanghai, Peru, Laosz, Malajzia, meg még néhány hasonló hely után úgy másfél-két éve kötött ki Laoszban, ahol egy kisebb cégbirodalmat raktak össze a barátnőjével: biztonságtechnikai cég, a Lotus étterem és a Chicago bár a sarkallatos pontjai.

Estebannak köszönhetően eléggé tartalmas egy hetet sikerült eltölteni. Összefutottunk például Ruzsa Péterrel, aki annak idején a legfiatalabb kandidátus volt Magyarországon, majd Franciaországban és Kanadában folyatta matematikusi pályafutását, hogy végül Japánban kössön ki, ahol rendkívül népszerű közszereplővé vált, olyannyira, hogy Vientiane utcáin minden egyes japánnal fényképezkednie kellett akivel összefutott.
Nemrégiben olvastam egy interjút vele az indexen, de nem lelem - a kombinatorikai tudomány mellett zsonglőrködéssel is foglalkozik, utcai szereplései tették híressé Japánban. Ennek megfelelően Laoszba is buzogányokkal és egyéb, bőröndnyi zsonglőrkellékkel érkezett, amiket alkalmasint használatba is helyezett.
Amúgy megszámlálhatatlan nyelven beszél - amikor Pumával először összefutottunk vele egy helyi könyvesboltban, ékes kínaiul kezdett kommunikálni.

Esteban fölautózott bennünket Vang Viengbe, ami a laoszi Yangshuo: cukorsüveg-hegyek, barlangok, gyors folyók, hátizsákos turisták tömege. A kínai verziónál annyiból mindenképpen jobb, hogy itt nem akarnak ötpercenként eladni valamit az embernek. Mindenesetre úgy összességében van egyfajta földönkívüli hangulata az egész helynek, de ha elvonatkoztatunk a külföldiek seregétől, egészen érdekes és kellemes hely benyomását keltheti.

Puma innen fölment Luang Prabangba, én pedig vissza Vientianeba, megtapasztalandó az IT-üzlet helyi állását.

Kezdjük ott, hogy hogyan megy el az ember a legnagyobb helyi Internet-szolgáltatóhoz.
Itt Shanghaiban ez különösebben föl sem merül, mivel ezek olyan böszmenagy cégek, hogy előzetes kapcsolatépítés nélkül gyakorlatilag lehetetlen fonalat találni a fontos emberekhez, de egyébként meg minek is, egy ilyen miniatűr céggel úgysem állnak szóba.
Délelőtt kávézgatok az Esteban irodája melletti kiváló kis francia brasserie-ben, lejön, hogy "na, menjünk?". Mondom persze. Beülünk az autóba, megyünk néhány saroknyit, kiszállunk egy szerény háromemeletes épületnél, bemegyünk. Kérdem mi lesz ez. Hát megkérdezzük a Lao Telecom-tól (a helyi MATÁV) hogy mi a pálya Internet-szolgáltatásilag. Rendben.
Esteban beérdeklődik a portán hogy merre van a hogyishívják, fölküldenek bennünket az emeletre. Bekopog az egyik ajtón ami illetékesnek tűnik a tábla szerint, én kint maradok, Shanghai-i reflexek alapján ugye ez úgy szok működni hogy az ötödik ajtó mögött ül az illetékes, idővel biztosan kikötünk majd ott. Esteban csak nem kerül elő az ajtó mögül, addi sétálgatok a folyosón. Ilyen főosztály, olyan menedzser, aztán alelnök, aztán maga a prezident.
Kínában (de még Magyarországon is) az ilyen ajtókat dzsabbák háromszoros gyűrűjén áthatolva lehet megközelíteni, itt meg úgy tűnik hogy utcáról beeseve rá tudok kopogtatni a Fontos Emberre.

Aztán ez így ment gyakorlatilag mindenhol, nem is kisvárosi, de leginkább (jó értelemben vett) falusi tempóban, gyakorlatilag bármikor bárkire rátörhető az ajtó, legfeljebb egy mosoly kíséretében azt mondják hogy bocs, most nem érünk rá, gyere vissza később - ami egy ilyen méretű városban eléggé egyszerűen megoldható.

Ilyesformán látogattuk végig a jelentősebb "high-tech" cégeket is, ahol valami elképesztő állapotokat találtam. Azt hittem viccel Esteban, amikor azt mondta hogy az informatikai szolgáltató-cégek rendszeres karbantartási szolgáltatása abban merül ki, hogy kiporszívózzák az ügyfél számítógépeit.
Nem viccelt.

Ezt az országot nekem találták ki.