Saigon
Azért továbbra is Laosz a nyerő.
Amúgy már odafelé a repülőn egyfajta nosztalgia kerített hatalmába; a Schönherzben emlékeim szerint senki nem borult rá a vietnámi évfolyamtársainkra, a misztikus keleti kultúra helyi képviselőire, hogy szert tegyen a Tudásra, de azért rendkívül ismerősnek tűnt rögtön elsőre a nyelv, ami a konyhában nagy büdösséget generáló közös főzéseik során kiszűrődött hozzánk annak idején.
Arra azért élesen emlékszem hogy mekkora csalódást okoztak a lányok: kevés kivétellel (mert amúgy a Villanykaron szokásos ivararányhoz képest meglepően sokan voltak) csúnyák, de legalábbis érdektelenek voltak, ráadásul mind rendkívül előnytelenül öltözködött. Mindenesetre fiúk-lányok mind elképesztően felkészültek és okosak voltak: első évben, míg mi buktunk orra-hátra analízisből, ők a gyenge nyelvtudásukkal és minimális tanulással simán vették az akadályokat.
Saigonba egyébként egy konferenciára mentem, ahová Esteban és Vath is befutott miután átestem az első megrázkódtatásokon.
Pénteken lett vége a konferenciának, volt még két napunk vasárnap délig, amikor együtt nyomultunk tovább nyugatnak, Vientiane felé. A délutáni sétálgatás során beestünk egy utazási irodába akik (száz más irodával együtt) egynapos kirándulásokat hirdettek Saigon környékén. Kiválasztottuk a Mekong-deltát - nem kellett volna.
Buszoztunk jó egy-másfél órát egy kikötőbe (útközben volt egy Shanghai-i TV-tornyot másoló víztorony vagy ilyesmi, sajnos nem sikerült lefényképezzem), ahol beültünk egy hajócskába ami átvitt minket az egyik szigetre.
Ott bemutatták nekünk, hogyan készítik a kókuszcukorkát. Nagyon izgalmas: ledarálják a kókuszt, főzik kicsit, raknak bele ezt-azt, aztán kiszárítják és csomagolják. Borzongatóan érdekes, nemde.
Aztán beljebb sétáltunk, ahol egy étterem-szerű dologban leültettek minket és kaptunk egy gyümölcstálat. Mellé sóval kevert chilivel, amibe bele kellett volna mártogatni az ananászt, dinnyét, passion fruitot és társait. Közben helyi népdalokat adott elő egy kutyaütő banda, két enervált énekeslánnyal erősítve.
Innen átszálltunk kisebb, ember hajtotta csónakokra és bementünk a susnyásba, kb. három méteres csatornácskákon haladtunk a dzsungel közepén - ez valóban hangulatos volt, eltekintve az előttünk, utánunk és szemben haladó hasonló csónakok tömegétől (a gájd szerint ez most nagyon csendes szezon, október környékén mozdulni sem lehet a deltában..).
A sziget közepén kikötve szintén egy étteremszerűség várt az erdőben, ahol a helyi méhek által gyártott mézből készült bor-szerűséget kellett megkóstolni.
Aztán kimentünk a susnyásból, visszaszálltunk a hajóra és hazamentünk.
Lássuk be, az azért becsülnivaló ezekben a vietnámiakban, hogy - a kínaiakhoz hasonlóan - turistalátványosságot tudnak kreálni ebből a semmiből, és még pénzt is csinálnak belőle (18 USD volt a túra ennél az irodánál, de ugyanezt 50-80 dollárért is tudják).
Szerencsére még pont időben értünk vissza a városba, hogy meg tudjuk nézni a "Museum of War Remnants"-t, amiről előző nap pont lekéstem.
Őszintén szólva mást (azt nem mondom hogy jobbat, mert ez így kicsit kiesne a kontextusból) vártam. Az Agent Orange máig ható pusztítását nem lehet túlhangsúlyozni, de valamennyire mégiscsak sikerül émelygéssé fokoznia a kiállításnak. Az amerikai bombázások szintén afféle elborzasztó cirkuszi látványossággá fajulnak, míg a Ho Chi Ming ösvény valóban elképesztő működtetése csak tablószerűen jelenik meg.
Van például egy egész szekció egy fiatal lányokból álló rajról akik egy útkereszteződésnél önfeláldozóan hősi halált haltak, fényképek a lányokról, az emlékművükről, stb. - de hogy pontosan mi történt, arról sehol egy szó sem.
Aztán ott egy külön terem a korabeli, Vietnámot támogató külföldi tüntetésekről és plakátokról - köztük néhány magyar vonatkozással - ami szép és jó, de kissé talajtalan.
Az a történet jutott eszembe a múzeumot járva, amikor az egyik Schönherzes szobatársam éjszaka összefutott az egyik vietnámi sráccal a folyosón (talán "nagy" Hungnak hívták), aki egy kurvanagy késsel a kezében bóklászott, ki tudja miért, és kishíján hasba szúrta. Szerintem véletlen lehetett, de idővel ez másképp került be az urbánus legendák Schönherzes szekciójába.
Aránylag idősen került ki a Műegyetemre (annak idején én sem tudtam megállapítani az ázsiaiak korát, de ő tényleg határozottan idősebbnek nézett ki mint a többiek), mint háborús veterán - ez a faszi még konkrétan harcolt az amerikaiakkal tinédzserkorában (1982-ről beszélünk, hét évvel a háború vége után). Nem volt különösebben bőbeszédű (nagyon kevés vietnámi tanult meg jól magyarul, de ő a sajátjaival sem tűnt túlságosan kommunikatívnak), de egy bulin egy illuminált haverunk azért neki szegezte a kérdést, hogy mennyi amerikait ölt meg.
Nem válaszolt.
Pár évvel később egy "szakmai gyakorlat" során, amikor pár hetet töltöttünk Észtországban aztán a vendéglátóink jöttek hozzánk Budapestre, volt ott egy orosz srác (a társaság nagyobbik része észt volt), aki kísértetiesen hasonló arccal járt-kelt mint ez a Nagy Hung. A két (orosz-észt) szekció tüntetően nem keveredett egymással (1986 volt ha jól emlékszem), de érdekes módon az oroszokkal sokkal jobban kijöttünk mint a hozzánk hasonló sorsú észtekkel - kivéve ezt a gyereket. Aztán Inczy hozott egy kis házipálinkát Nagykőrösről, amit jobbhíján vizespohárból fogyasztottunk az oroszokkal - mi csak kb. feleseket, de ez a srác mindig csurig kérte a poharát, aztán félrevonult a szoba sarkába míg mi kísérleteztünk a gyógy-oroszunkkal, kis angollal vegyítve valamiféle kommunikációt gyakorolni a következő körig, amikor megint fölbukkant a poharát kocogtatva.
Akkor mondták a többiek, hogy ő az egyetlen a társaságban aki végigszolgálta az egyetem előtti két év katonaságot, kiképzés után rögtön Afganisztánban. Összeeszkábáltam egy kérdés-szerűséget arra vonatkozólag hogy mi volt Afganisztánban, erre kiitta a poharát és megkocogtatta.