Shanghai Kurír

Német-német kooprodukcióban készült a mű, mivel - mint azt alább majd megtudjuk - van német vonatkozása a sztorinak.

Amikor pár (OK, inkább jónéhány legyen az) évvel ezelőtt elolvastam a könyvet, annyira fölbosszantott, hogy részletes ócsárlást terveztem publikálni róla. Aztán addig-addig gyűjtögettem fejben az anyagot, míg mire arra került volna a sor hogy idézzem a vonatkozó sorokat, már el is kölcsönöztem a könyvet valakinek aztán azóta se került elő. Új példányt meg nem fogok venni, mert azzal is csak bátorítanám Wei Hui-t (direkt nem azt mondtam hogy az írónőt mert ezt azért nem kockáztatnám meg), ezért aztán most megpróbálok emlékezetből dolgozni, csak úgy összefüggéstelenül.

Adott ugye ez a vonzónak mondott (kép balra), magát szerfölött intelligensnek tartó, helyét kereső de egyébként rendkívül magabiztos (inkább úgy fogalmaznék hogy beképzelt), íróként tetszelgő főhősnő - aki ugye maga a szerző -, magyarán egy Shanghai Bitch.

Van neki egy nagy szerelme, aki impotens, mert drogos. Vagy drogos, mert impotens. Ezt nem tudhatjuk, mivel a fasziról különösebb jellemrajzot nem kapunk, konkrétan meg sem szólal a könyvben, csak mafan van vele meg utazgat össze-vissza és érte kell menni néha (hogy miből telik az utazásra meg a drogokra, nem derül ki) - még annyit sem tudunk meg róla, hogy vajon mi miatt olyan szerelmes bele Coco, a főhősnő. Azt meg végképp nem, hogy drogos barátunk miért ragaszkodik annyira a főhősnőhöz, azon túl hogy Coco néha ad neki pénzt és kimossa a szarból. Már persze ha ennél több érzelmi motivációra szüksége lehet egy drogosnak. Nem tudhatjuk ezt sem, mert a drogos szubkultúrában is csak olyan mélységig merülünk meg, mint amit a hetvenes években a Magyar Ifjúság cikkeiben érinthettünk a hetvenes években a nyugati ifjúság életéről olvasva.

Ja azt el is felejtettem mondani hogy miért Coco ő. Vagy saját maga, vagy a barátai nevezték el így, Coco Chanel után. Bizony.
Coco amikor csokoládét eszik akkor nem csak egyszerűen közli a tényt, hanem muszáj pontosan megnézni a csomagolást és közölni az olvasóval hogy Dove csokoládé az. Gyakorlatilag bármilyen fogyasztási cikk kerül elő a könyvben, az csak márkás lehet, és ezt Coco mind sietve közli is velünk. Pedig egyik sem szponzorálta a könyvet, megnéztem. Coco őszintén brand-függő, de legalábbis szeretné ha annak látnák. Lájfsztálj.

Nos tehát Coco üldögél otthon (frissen végzett egyetemistaként a saját lakásában, ő csak ilyen átlagos hétköznapi lány ugye, akit a személyisége tesz különlegessé) és éppen alkotói válságban van. De legalábbis próbálja megosztani velünk az alkotás gyötrelmeit (ha van valami amitől agytífuszt kapok az ezek a filmek-könyvek-zenék amik az alkotás gyötrelmeiről szólnak. Még nem mertem kipróbálni, de akkor majd egyszer leültetem magam elé az egyik ügyfelet és hangulatos zenei aláfestés mellett én is előadom egy monodrámában neki hogy milyen nehéz is az én életem hogy folyton csak baszogatnak és nincs öröm, nincs örömöm, csak a szenvedés, csak a problémák, két tenyerem között a fejem, itt van, látja, úgy ingatom. Ülök a széken és keresem a megoldást, alkotok, aztán maga meg itt áll a hátam mögött az evezőlapáttal és csak üti, üti a hátamat, hát hol itt az alkotói szabadság, a gyötrelem? Köszönöm, hogy meghallgatta, fáradjon a pénztárhoz, 2000 RMB lesz.)

Közben persze nagyon szenved hogy nem dugja őt egyetlen szerelme, ezért beszerez egy német pasit, akiről kb. annyit tudunk meg hogy BMW típusú gépjárműve van, felesége otthon, és nagy a dákója. Nem túlzok.

A könyv egyetlen - kvázi - erénye az, hogy a kilencvenes évek közepének-második felének jellegzetes helyeit fölemlegeti (YY, a Fudan melletti "Hard Rock Cafe", stb.), és - szerintem szándékán kívül - valamelyes bepillantást nyújt a korabeli korhely lányok életéről (a mellékelt ábrán Wei Hui dekoratív korhely lány).

A többi hulladék - de maga az a legpornográfabbnak tartott jelenet is, amikor a német főhős megdugja a főhősnőt a YY női vécéjében: eleve, annak idején a YY-ban nem volt külön női WC, másrészt meg akkora tömeg várakozott mindig a retyónál hogy ha két percnél tovább volt bent az ember, tuti rátörték az ajtót.
Nomeg a száguldozások a városban a béemvével, haha. Akkoriban építették a körgyűrűt meg a kelet-nyugati és észak-déli magasutakat, ha már harminccal ment a taxi az állványok és kátyúk erdejében a nonstop dugóban, féltem a sebességtől.

Volt még egy jelenet ami kifejezetten irritált. Coco és barátai eldöntötték hogy akkor ők most piknikelnek egyet, és beültek a Xing Guo (ma Radisson) Hotel villái közé a kertbe (legalábbis a leírás alapján csak ott történhetett). Az egyik szomszédos villából egy idő után kijött az ott lakó külföldi, és megkérte őket hogy máshol rajcsúrozzanak. Ezen Coco igazi vörösgárdista stílusban mélységesen fölháborodott, hogy mit képzel magáról a nyanya meg hogy hogy gondolja azt hogy ő ki-sa-já-tít-ja magának a házuk kertjét, meg egyébként is egy vérszívó kapitalista spiné. Azt elfelejti mellétenni hogy privát területen volt és ezeknek a házaknak úgy tízezer dollár a havi bérlete, nyilván nem véletlenül. Hogy hogyan kerültek oda az megint érdekes kérdés - manapság már legalább két dzsabba-rétegen kell áthatolni hogy ilyen helyekre egyáltalán bejusson az ember (még akkor is ha sápadtarcú).

Egyszóval a kordokumentum jelző sem stimmel igazán a könyvre, keveredik az otthonról hozott indoktrináció (a szülők felső-középosztálybeli káderek) a megkésett tinédzserkori lázadással, ami egy ilyen városban mint Shanghai tényleg javarészt csak abban fulladt ki adott esetben hogy megdugatjuk magunkat az első jöttment külföldivel (azóta már kicsit változott a világ). Annyira nagyon nem merünk ugye lázadni az esteblishment ellen, mert még kivet magából és akkor Jézusmária. Mindenesetre kú a lázadás, akkor oldjuk meg ezt valahogy az adott keretek közt, hogy papa-mama is rendben legyen vele és lehetőleg a karrierünkre is inkább pozitív mint negatív hatással legyen..

A fejezeteket rockszámokból vett, teljesen összefüggéstelen idézetek nyitják, aztán jön a cselekmény, majd általában az utolsó fél-egy oldalon valami zavaros filozofálgatás ki tudja miről, hogy megpróbáljuk elvinni a dolgot szépirodalmi irányba. (amúgy nem vagyok kvalifikálva erre, de gyanítom hogy rendkívül rossz a fordítás, mert ezek a filozofálgatások valami elképesztően hülyén hangzanak de állítólag a kínai eredetiben elfogadhatóak)

Ezt Coco, izé Wen Hui elég jól megoldotta, a Shanghai Baby először meg is jelent nyomtatásban, aztán kis idő múlva bezúzták a pornográf tartalmora hivatkozva.
Több se kellett a Nyugatnak: lefordították és rögtön sikerkönyv lett, azzal a címszóval hogy íme itt egy szabad, őszinte nő akit elnyomnak mert megmondja a frankót. Aztán az európai olvasóközönség rendkívül jó befogadóközegnek bizonyult, mivel ugye feketén-fehéren bizonyságot nyert hogy az európai pénisz mégiscsak felsőbbrendű ráadásul a komenisták elnyomják a szabad prédát.
Sorra hívogatták Wen Huit mindenféle író-olvasó találkozókra meg konferenciákra mint az első fölvilágosult kínai írónőt, amikkel aztán gyorsan fel is hagytak, miután csináltak vele néhány interjút (az egyik megvolt itt nálam lementve de nem lelem: a tartalma kb. az volt hogy nagyon szeret vásárolgatni, a másik kedvenc időtöltése pedig a kirakatnézegetés).

Egyébként a filmben Coco-t megszemélyesítő Bai Ling volt az első kínai Playmate. Csak hogy legyen pucérnős kép is.