Yangzhou

Összezavarodott itt az élet ezzel a vakáció-átrendezéssel.

Az történt ugyanis, hogy pár (sok) év után koncepcióváltás következett, tavaly eldöntötték hogy mégsem olyan jó ez a három “aranyhét”, amit valamikor a kilencvenes évek vége táján találtak ki.
Ez arról szólt, hogy ugyebár fizetett szabadsága alig van a népeknek, azt is egy-két napos adagokban veszi ki, a Holdújév kivételével nem igazán motivált arra hogy utazzon, nyaraljon. Erre (azazhogy költse a pénzét) találták ki azt, hogy a május elsejét és október elsejét (előbbit gondolom ismerjük, utóbbi a Kínai Népköztársaság kikiáltásának ünnepe), valamint hagyományosan a Holdújévet bővítsük ki egyhetes szünidőkre.
Olyannyira ment a projekt, hogy annak idején a szünidőben a tévéhíradó egyik fő témája az volt hogy merre vannak még szabad szálláshelyek, mennyien utaztak az egyes tartományokba, szóval kifejezetten bátorították a népet hogy utazzon.

Ennek számomra az lett a következménye, hogy ezeket az időszakokat szigorúan lakáson belül vagy Kínán kívül töltöm.

Hogy pontosan mi miatt, azt még nem elemeztük ki, mindenesetre idén a május elsejei szünidő háromnaposra szűkült – ellenben előszedtek olyan feudális hagyományokat mint a halottak napja (“Síremlék-sepregető nap”) és Sárkányhajó-fesztivál, amik egy-egy hétfővel megfejelt hosszú hétvégét jelentenek.

Ilyen volt ugye most legutóbb a Sárkányhajósdi, ami kitűnő alkalom lett volna a fényképezésre, de hosszas tűnődés után mégis inkább nekivágtunk a vadonnak és megcéloztuk Yangzhout.

A helyről kábé annyit kell tudni hogy Shanghaitól úgy 300 kilométerre esik, legfőbb nevezetessége Jiang Zemin, valamint a Shanghai-i népek számára még az, hogy itt találták ki a fodrászüzlet, masszázsszalon és egyéb testkulturális szolgáltatásokat.

Röviddel a városhatár átlépése után az is nyilvánvalóvá válik a látogató számára, hogy ez azért történt így, mert a városlakók agysejtjeinek számát központilag behatárolják.

Arra már kaptam tréninget Wuxiban és környékén hogy Jiangsu tartományban (valamint Zhejiangban, ha már itt tartunk) a járművezetés művészete végetért az öszvérszekér-hajtás több ezer éves gyakorlatánál, de ebben a városban ezt konkrétan támogatják is. Hogy mást ne mondjak: olyan körforgalmak vannak, ahol jobbra, egyenesen, valamint balra is lehet menni, mindez kilámpázva, tökéletesen összefüggéstelenül, Jiang Zemin útmutatásaira való tekintettel akkora kereszteződésekben mint egy közepes magyar falu.
Említett illető uralkodásának folyományaként (ld. felcsúti sportcsarnok) az utolsó dűlőút is 2×2 sávra van aszfaltozva, futballpályányi kereszteződéseken száguldoznak át a piroson a moslékszállító triciklik.

Ha ezen túltettük magunkat akkor tulajdonképpen egy élhető városban találjuk magunkat, ahol az élet – azaz az éttermek – a Huaihai Lu-n tömörülnek. Ezeknek 99 százaléka huoguo.

Első este rögtön ki is próbáltuk az egyiket, hogy megtapasztaljuk a híres Yangzhou-i vendéglátást, aminek párja nincs. A kaja valóban kiváló volt, de még ilyen balfácán pincérgárdát nem láttam.

Másnap nyakunkba vettük Yangzhou valódi nevezetességeit, köztük a legfontosabbat, a “Sovánka Nyugati Tó” nevűt, ami tulajdonképpen egy kurvanagy park. A vaskos belépődíjtól (90 RMB ha jól rémlik) eltekintve teljesen rendben van, de lehet hogy csak szerencsénk volt.

Miszerint éppen a 6-7-8-9 csúcsán jártunk: Kínában az érettségi-felvételi vizsgák június 7-8-9-én vannak egységesen, dátum szerint, ha esik ha fúj. Régen július 7-8-9. volt, de itt délen akkor már elviselhetetlenül meleg volt a légkondicionálatlan vizsgatermekben, úgyhogy jó tíz-tizenöt éve előbbre került a rendezvény.
Ez az egész olyannyira komoly, hogy Yangzhou felé az autópályán volt néhány rögtönzött tábla, kérve a kulturált autózókat hogy mellőzzék a dudálást mert a közelben vizsga zajlik. Mindezt egy éktelenül dudáló Anhui-i teherautó mellett haladva sikerült leolvasni egy esetben.

Mindenesetre Yangzhounak van egyfajta bája – többek között az, hogy ott még mindig megkérdezik hogy honnan jöttem, és képesek elhinni hogy japán vagyok, amit itt Shanghaiban utoljára úgy tíz éve tudtam eladni. Kicsit olyan mintha egy másik országba csöppenne az ember, ami kissé szürreális pár száz kilométerre Shanghaitól. Kicsit olyan “G.A. úr X-ben” fílingje van az egész helynek – és nem csak számomra, RY-nak is így működött ahogy kivettem.

Reggel lementem a lobbyba – mivel ugyan kitűnő volt a szálloda, de a szobában nem volt kávé – és beirányoztam a bárt, ami gyanúsan sötét volt előző este, de gondoltam csak lassú volt az üzletmenet.
Leülök a kihalt terepen, várok, várok, sehol senki. Odamegyek a recepcióra, mondom innék egy kávét. Ayyaa, ne haragudjak de át kell hívják a személyzetet Mittudoménhonnan mert nem számítottak vendégre, tudok várni egy kicsit?

Tudok, leültem olvasni, meg szőnyeget nézni.

Negyed könyv múlva megjelent a személyzet, működésbe hozták a lobby-bárt, hozzák az itallapot hogy mit innék. Mondom kávét. Na jó de milyet? Akkor ilyet. Jaj ne haragudjak ilyen nincs. Akkor olyat. Jaj ne haragudjak de olyan sincs. Akkor milyen van? Hát amilyet kérek.
Édes nosztalgikus emlékek ébredtek bennem a régi Shanghairól. Hosszasan morfondíroztam, majd egy sima kávét kértem. A ki-tudja-honnan odarángatott csaj hálásan rávágta hogy “Máris!”, majd fél óra múlva megjelent lelkesen egy közepesen ihatatlan de méregdrága löttyel, én pedig végre ismét otthon éreztem magam.

No related posts.