Meleg levegő

Ritkán történik – azt hiszem ez a harmadik alkalom – hogy ügyfelet veszítünk. Tanulságos a történet, legalábbis én annak tartom.

Az ügyfél maga is érdekes.
Nem emlékszem pontosan hogyan kezdődött ill. honnan jött, de úgy 12-13 évvel ezelőtt elkezdtünk dolgozni egy picike német ügyvédirodának. Élesen emlékszem hogy valami cseppnyi irodába mentünk be ahol az asztal alatt volt egy kornyadozó NT4-es szerver meg valami saláta kábelezés – aztán beköltöztek egy rendes irodaházba és lett rendes hálózat stb., sokáig követtük a növekedésüket, valami 5-6 évig szolgáltattunk nekik újabb és újabb irodákban.
A főnök egy kb. elviselhetetlen stílusú német ügyvédnő volt, akivel többször összeüvöltöztünk amikor már végképp kihozott a sodromból, de ennek ellenére valami oknál fogva kedvelt minket.

Az ügyvédirodát megvette valami nagy brit cég, újrastrukturáltak miegymás, átvette az IT-t az a cég aki a hongkongi irodájukat is csinálta. Elbúcsúztunk, szomorúak voltunk, miazmás.

Pár hónap múlva hív minket az üvöltözős német főnöknő hogy van itt egy új ügyvédiroda ahová átment és szar az egész IT, csak bennünk bízik, csináljuk meg.
Kezdtek valami tíz emberrel és egy valóban totálkáros IT-rendszerrel – rendberaktuk, majd jó nyolc éven át követtük a fejlődést és menedzseltük a cuccot. Mindeki hepi volt: ugyebár az IT-outsourcing igazából bizalmi alapon működik, pláne Kínában, pláne egy ügyvédi irodában, könnyű volt beépülni a rendszerbe európaiként.

Az évek során tízből több mint ötven ember lett, egyre bonyolódott az IT-infrastruktúra, egyre szerteágazóbbak lettek a feladataink – bírtuk, élveztük, jó volt együtt dolgozni velük, mivel respektálták a munkánkat.

Pár hónapja az anyacég eladta magát egy nagy európai ügyvédirodának. A változások egyik része az volt, hogy idejött Shanghaiba a vásárló egyik főnöke, aki effektíve a helyi főnök lett.
Több mint tíz évig Lengyelországban  volt, utána pár évet Moszkvában, onnan jött át.
Figyelmeztettek előre hogy az illető nagyon “IT-heavy” és hogy Mac-je van – jóvan mondonm, bár az egyszeri Mac-felhasználók mindig agresszív lamerek ugyan de majdcsak megoldom.

Egy darabig meg is oldottam, legalábbis úgy véltem. Még a Mac-es problémáit is megoldottam, hepi volt mindenki.
Aztán egyszercsak elkezdett baszogatni hogy hogy lehet az hogy nem tudjuk megoldani a levelezési problémáit, és hirtelen vége lett a boldogságnak.

Kabátlopási ügybe keveredtem, na.
Tegnap végignéztem az összes levelezési problémáját: egyetlen egyet nem találtam ami a mi számlánkra lenne írható. Rossz címre küldött levelek, szarul beállított email-szerverek, véletlenül törölt levelek, minden volt – a szervereink soha nem vétettek.

A legszebb az volt, amikor írt nekem egy extra hosszú lebaszólevelet, miszerint önerőből is hülyét tud csinálni magából, nincs szüksége az IT-ra hogy ezt tetézze azzal, hogy nem érkezik meg hozzá egy kurva fontos prezentáció, és micsoda fos a levelezőrendszer hogy ezt nem kapta meg – aztán kiderül hogy de, megkapta, ott van a logban feketén-fehéren: ő maga berakta valami folderbe és megfeledkezett róla.
Bocsánatot kért persze utána (legszívesebben beidézném a levelét, klasszikus), de sebaj, az a rész kapott fényt hogy valami gebasz van a levelezéssel, és ez annyira beégett, hogy utána már semmi nem számít, az sem hogy tulajdonképpen kurvára semmi baj nincs a levelezéssel.

Volt 1db email ami egyértelműen a Great Firewall miatt nem ment át – ezt megírtam és levezettem szépen akkurátusan. Innentől kezdve lusta informatikusak lettem bélyegezve, aki a Great Firewallal takarózik ha nem akar a dolgok végére járni.

Kicsit ahhoz hasonlít az egész, ahogyan egy pubertáskori zavarokkal küszködő tinédzser kezeli a világot: minden szar és minden fáj, tökmindegy hogy okkal vagy ok nélkül.

Na, az ilyen ügyfél jobb ha odébbáll és mást boldogít a sztár-allűrjeivel. Legalábbis olyat, aki elviseli ezeket – én nem vagyok hajlandó lemenni kutyába. Ha az ügyfél nem respektálja a munkámat, ha nem bízik bennem, vége a dolognak, mindkét oldalról.

A tanulság igazából az, hogy Shanghai kezdi tökéletesen elveszíteni azt a régi jó kis “vadkelet”-ízét: ömlenek ide a menedzserek akiknek Shanghai csak egy ugyanolyan világváros mint New York, London, Berlin vagy Moszkva, és az égvilágon mindent ennek megfelelően kezelnek – hiszen miért is ne: ugyanolyan lakásokat kapnak 5-10 ezer dollárért, van pár száz procc étterem amik ugyanazt nyújtják mint máshol, ugyanúgy itt van a pár tízezres sznob társaság akikkel lehet szocializálni, tényleg minden rendben van – csak azt nem fogja föl ennek az őj rétegnek a tőlnyomó része, hogy ami a felszín mögött van, az továbbra is Kína.
Mit beszélek, nem továbbra is: egyszerűen csak Kína. Visszatértünk 80-100 évvel korábbra, amikor a gőgös gyarmatosítók ki se tették a lábukat a koncessziókról, egész életüket ebben a burokban élték le, anélkül hogy valaha kimerészkedtek volna a való Kínába és szembesültek volna a valósággal.

Na, ez az új brit menedzser élő példája ennek a fajtának, és sajnos nincs egyedül, egyre több hasonló fazonnal találkozom mostanában.

Kezd kicsit gusztustalanná válni ez az egész város, borzasztóan depresszív ilyen emberekkel találkozni, pláne dolgozni – az meg aztán mindennek a teteje amikor egy ilyen fazon megkérdőjelezi a szakmai tudásodat, mindezt a tudatlanok magabiztosságával és a gazdagok arroganciájával.
Hogy aztán vérig sértődjön azon amikor szembesíted azzal, mekkora ökörséget beszél.

Vége van ennek a városnak azt hiszem – eddig is nagy kurva volt de mostmár aztán ki is festette magát.

Related posts:

1. Pedig annyira nincs is meleg..
2. Great Firewall, Episode #2: A Nagy Fograesés